Okosan az iskolai pénzügyi neveléssel!

 

A Civil Közoktatási Platform álláspontja az NGM hétéves, „Okosan a pénzzel!” Pénzügyi tudatosság fejlesztésének stratégiája című tervezetéről

 

Nemrég jelent meg a Nemzetgazdasági Minisztérium stratégiatervezete, mely szerint a lakosság pénzügyi tudatossága és műveltsége fejlesztésre szorul. Bár ezzel az állásponttal csak egyetérteni lehet, a CKP mégis kételyeket, aggályokat, egyes esetekben ellenvetéseket kénytelen megfogalmazni a javasolt megvalósítással kapcsolatban.

A legfontosabb ellenvetésünk, hogy nem tartjuk helyesnek azt a gyakorlatot, hogy két nagyobb átalakítás közben ötletszerűen beillesztünk ezt-azt a tantervekbe.

A sikeres, tudatos élethez természetesen szükség van pénzügyi ismeretekre, a tudatos családi gazdálkodás készségére – és emellett még nagyon sok mindenre: családi életre nevelésre, munkaerő-piaci/munkajogi ismeretekre, életpálya-építési készségekre, tudatos állampolgárrá, tudatos fogyasztóvá nevelésre stb.

Ahhoz, hogy ezek bekerüljenek a képzésbe, szükségtelen és lehetetlen mindegyik céljára biztosítani egy-egy tantárgyat, vagy a kerettantervek módosításával mindegyikre előírni heti egy tanórát.

Elég, ha a NAT átalakítása során kimeneti kompetenciaként ezeket bevesszük  a NAT-ba.

Az iskoláknak, tanároknak pedig lehetővé kell tenni, hogy eldönthessék, mivel mennyit és milyen formában foglalkoznak annak érdekében, hogy a tanulók megszerezhessék ezeket a kompetenciákat; programcsomagokat, internetes tartalmakat kell biztosítani a tanárok részére, és lehetőséget, időt a tanárképzésben és a tanártovábbképzésben az ilyen jellegű készségek kialakításához szükséges tudás megszerzésére.

A stratégiával szembeni másik ellenvetésünk, hogy az NGM anyaga túlságosan egyoldalúan közelíti meg a problémát, és olyan kötelezettséget akar az iskolára róni, aminek egyedül nem tud, mert nem lehetséges megfelelnie. Az iskola vállalhat szerepet a pénzügyi edukációban, azonban nem úgy és nem akkor, amikor és ahogyan az a stratégiatervezet szerint szükséges lenne.

  1. Pénzügyekről minden gyerek – még az is, aki a szakértők szerint nem kap semmilyen pénzügyi nevelést – elsősorban otthon tanul. Szinte mindent, amit majd élete során használ. Mert az alapvető mintákat, szokásokat, gondolkodási sémákat ott kapja meg. Ezek lehetnek rossz minták is, mivel azonban ezeket látja működni, ezeket fogja megszokni és működőképesként megtanulni. Tanulmányok tengere bizonyítja, hogy ezért olyan nehéz a szegénységbe született embereket megtanítani az úgymond helyes pénzügyi viselkedésre. (Ezt támasztja alá a KSH 2012-ben megjelent egyik tanulmánya is a szegénység generációk közötti átörökítéséről, valamint az UNICEF INNOCENTI Intézetének 2013-as jelentése.) A pénzügyek az a terület, amelyen mindig minták, sémák mentén gondolkodunk és cselekszünk. Összességében tehát szokások sokasága. (Az is, hogy vezetünk-e családi költségvetést, és az is, hogy takarékoskodunk-e, ahogyan az is, hogy kötünk-e biztosítást, van-e befektetésünk, merünk-e egyáltalán befektetni, vagy hogy bevásárlólistával megyünk-e vásárolni.) Vagyis mire hetedik osztályban elkezdjük a tervezet szerint az oktatást az iskolában, a pedagógusok eleve szinte reménytelen, de legalábbis nagyon nehéz helyzetből indulnak. Addigra már megszilárdult szokásokkal, gondolkodási sémákkal rendelkeznek a gyerekek, amelyeket heti egy, esetleg két órában megváltoztatni szinte lehetetlen küldetés.
  2. A pénzügyek intelligenciát követelnek. Olyannyira, hogy sok szakértő szerint létezik maga a pénzügyi intelligencia fogalma is. Ez egy tanult intelligencia, amely sok egyéb, velünk született intelligenciát „mozgósít”. (Lásd erről Howard Gardner többszörös intelligencia elméletét.) Ugyanakkor a pénzügyi intelligencia cselekvéses intelligencia is. Csak akkor lehet megtanulni, elsajátítani, csiszolni, ha csinálják, ha van lehetőség a begyakorlásra. Hiszen, mint azt fentebb már említettük, itt szokásokról van szó, amelyeknek meg kell szilárdulniuk. Ezért is vannak erős kétségeink, hogy a pénzügyi nevelés, oktatás kérdését elsősorban iskolai keretek között meg lehet-e oldani hatékonyan, és ha kísérletet teszünk rá, akkor hogyan. 
  3. Szólnunk kell egy roppant kellemetlen témáról, a hitelességi deficitről is. A pénz bizalmi dolog. A gyerekek attól hajlandóak tanulni róla, akinek valamiért elhiszik, hogy jót és jól csinál ezen a területen. (A szülők ezért indulnak eleve előnyből, hiszen a szülő-gyermek kapcsolatban alapból megvan ez a bizalmi viszony.) A pedagógusok, akik még most is kénytelenek azért harcolni, hogy értelmiségihez méltó legyen a fizetésük, mennyire tudnak hitelesen megnyilvánulni például hetedikes-nyolcadikos kamaszoknak a pénzügyekről? (A középiskoláról már ne is beszéljünk.) Ezt, a pénzügyi ismerteket már most, különböző formában tanító kollégáink is visszaigazolhatják szakmai tapasztalatukból.
  4. A fentiekből következik, hogy először otthon kellene elkezdeni a pénzügyi nevelést, az iskolának pedig inkább valamilyen kiegészítő, látókörszélesítő funkcióban kellene ezzel a területtel foglalkozni. Sokkal inkább attitűdöt, gondolkodásmódot kellene a sokféle lehetséges módszer megmutatásával alakítani, árnyalni, semmint az egyedül üdvözítő módját a családi költségvetés elkészítésének a gyerekre önteni kötelezően, tankönyvből. (Az MNB Pénziránytű alapítványának ingyenesen szétosztott tankönyve is ilyen, meglehetősen egyoldalú megközelítést használ, ráadásul helyenként következetlen is a számok tekintetétben, és vannak pontok, amelyek azóta már tudományosan meghaladottak, de a könyvben mégis szerepelnek.) Azt kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy vannak lehetőségek azon túl is a pénzügyekben, amit ő vagy a környezete ismer, és vegye is észre, használja is ki ezeket – ez egy alapvetően más hozzáállás, mint az, hogy viseljem el azt, ami van, és alkalmazkodjak hozzá. A személyes pénzügyeknek persze megvannak a maga erős korlátai (az aprólékosan szabályozó törvényekben), de azon belül fel kell tudni fedezni, hogy mik azok a lehetőségek, amelyeket ki lehet használni, olyan fajta kreatív látásmódot igényel, ami ma az iskolákban nehezen bontakoztatható ki. Sem hagyománya nincs, sem idő nincs rá – ami még egy indok az ellen, hogy a pénzügyi oktatásnak miért nem lehet elsődlegesen az iskola a jó színtere.
  5. A mostani helyzetben, amikor amúgy is túlfeszítettek a NAT és a kerettantervek, egy újabb önálló órát bevezetni a tanmenetbe csak a leterhelést fokozná az összes résztvevő számára. (Értjük ez alatt a gyerekeket, a pedagógusokat, de a szülőket is.) Álláspontunk szerint több értelme lenne kihasználni az egész napos iskola adta lehetőségeket. Sok iskola küzd a problémával, hogy mivel lehetne a gyerekeket lekötni értelmesen. A pénzügyi nevelést egy ilyen jellegű, interaktív, projektalapú, kooperatív tanulási módokat előnyben részesítő szakköri foglalkozáson lehetne tanítani. A modern tanítási-tanulási módszerekkel pedig éppen a kreatív gondolkodási készségeket lehetne erősíteni. Ha ez nem lehetséges, akkor a stratégiatervezet által is felvetett lehetőséggel inkább észszerű lenne élni, miszerint a különböző műveltségterületeken erősíteni a pénzügyi tudatosság elemeinek szerepeltetését, azaz épüljön be az erre vonatkozó ismeretanyag a jelenlegi tantárgyak, műveltségi területek anyagába. Ebben az esetben azonban szükséges, hogy ezek az elemek koherensen jelenjenek meg a tananyagban, azaz legyen a különböző műveltségi területek között életkornak és logikának megfelelően egymásra épülés. (Jelenleg is vannak beépített elemek a különböző műveltségi területeken, de ezeknek semmi közük egymáshoz.)
  6. Pedagógiai szempontból ugyan még nem ismertek a részletek, azonban a stratégiatervezet alapján úgy tűnik, nem kezelik igazán a továbbiakban sem a pedagógusok megfelelő felkészítését. A már fentebb említett hitelességi deficithez nagyban hozzájárul az a tény is, hogy a pedagógusok sem tárgyi tudásban, sem módszertanilag nincsenek felkészítve egy ilyen tárgy oktatására. (Még arra sem, hogy a saját műveltségi területük tárgyaiba beépítve tanítsák a pénzügyi ismereteket.) Ezen nem változtat az a körülmény sem, hogy a pedagógusok kiterjedt kutatómunkával, könyvbeszerzésekkel próbálják ezt a hiányosságot egyénileg pótolni. Ahogyan az sem, hogy az MNB Pénziránytű alapítványa ingyenesen hozzáférhetővé tette nemcsak a tananyagot, hanem az óravázlatokat és a segédanyagokat is, vagy éppen az Európai Pénzhéten (Money Week, Magyarországon Pénz7, minden év márciusának első teljes hetében) tartott, „roadshow” jellegű konferenciákon, rendezvényeken történő „felkészítés”.  (Sok pedagógus el sem jut ezekre a rendezvényekre –  a túlterheltség miatt erre nem nagyon van lehetőségük, sokszor nincs is információjuk arról, hogy van ilyen, és az is általános, hogy nem engedik el őket az iskolán kívüli rendezvényekre.)
  7. Ha kitekintünk egy kicsit távolabbra, például az USA-ba, ahol már jóval nagyobb hagyománya van az iskolai rendszerű pénzügyi oktatásnak, akkor hamar kiderül, hogy ott sem fenékig tejfel minden. A több évtizedes oktatás eredményeinek felmérésekor kiderült, hogy az iskolai pénzügyi oktatással szinte több kárt okoztak, mint amennyi haszna volt. Ennek oka pedig egyértelműen a nem a tárgynak megfelelő oktatási módszerekre volt visszavezethető. Ezt vegyük figyelmeztető jelzésnek, tanuljunk belőle! Nem véletlenül hangsúlyozzuk, hogy az iskolai pénzügyi oktatásnak csak megfelelő keretek és feltételek között van létjogosultsága. A stratégiának pedig ehhez kellett volna lefektetni az alapelveket.

(A szakmai véleményt összeállította: Himer Csilla)

 

CKP – 2017. szeptember 6

 

 

 

 

Sep.24.

Okosan az iskolai pénzügyi neveléssel!

A Civil Közoktatási Platform álláspontja az NGM hétéves, „Okosan a pénzzel!” Pénzügyi tudatosság fejlesztésének stratégiája című tervezetéről

Kapcsolódó Linkek